Bocika elment

Lassan két hónapja, de még mindig elszorul a torkom, amikor rá gondolok. Nem történtek vele mulatságos események, nem tudott trükköket, csak itt volt velünk tíz éven át, puhán, csendesen, félénken.

Pedig kétszer is találtunk neki gazdát.  Először az utcában lakó család gyerekei vetettek rá szemet, és mikor betöltötte a két hónapos kort, boldogan vitték haza, de néhány nap múlva visszahozták, mert egyszerűen nem akart enni. Egy kicsit később, egy macskavédő szervezeten keresztül, egyenesen az Egyesült Államokban szerették volna örökbe fogadni, ám amikor leendő gazdái eljöttek, hogy megismerkedjenek vele, elbújt a tűzhely mögé, és elő sem jött mindaddig, amíg azok – elunva a várakozást - csalódottan nem távoztak.

Így hát maradt – akkor éppen ötödmagával együtt.

Bár a macskákra nem jellemző a falkaszellem, ha lenne ilyen, ő biztosan omega lett volna, mert  ijedősebb, visszahúzódóbb cicát keveset láttam. Pedig lány létére hatalmasra nőtt, és félhosszú, vörös, fekete, fehér bundája még fokozta is ezt a tiszteletet parancsoló látványt, de az impozáns méretek és feltűnő színek mögött egy szürke kisegér lelke lapult. Talán ezért is volt az, hogy amikor megsimogattam, azonnal hanyatt vágta magát, mintegy felkínálva hófehér pocakját, ami a ragadozófélék jellegzetes megadási póza. Ebből azután csiklandozás, dögönyözés lett, amit nagyon élvezett, de csak tőlünk tűrte el, és csak addig, amíg egy váratlan hang, vagy mozdulat meg nem zavarta.

Négy éves volt, amikor új jövevények érkeztek egy apró fekete cicamama és még apróbb kölyke személyében. Ez annyira megviselte, hogy abban az évben egész nyáron a kertben „csövezett”, és csak a novemberi esők érkezésekor vette a bátorságot, hogy „hazaköltözzön” de ettől kezdve mindig a lakás valamelyik eldugott pontján húzta meg magát.

Ismét eltelt néhány év, és a cicacsapat megfogyatkozott. Első cicánkat a kor vitte el, a közben felcseperedett fekete kiskandúr valamelyik hódító hadjáratáról nem tért vissza, a mama pedig közlekedési baleset áldozata lett, így Bocikának már csak a testvérével, anyjával és a nagynénjével kellett osztozni  a szeretetünkön  és a lakáson, amelynek őt illető  részét – most már viszonylagos nyugalomban - többnyire valamelyik magas bútordarab tetején vette újra birtokba.

Túl sokáig azonban nem élvezhette már ezt a nyugalmat.

Azt hittem, hogy csak valami ártalmatlan fogkőről van szó … hogy az okozza a nehéz rágást és a gyors fogyást.

Amikor betettük az autóba keservesen nyávogott. Egész úton beszéltem hozzá:, hogy nem kell félni, mert csak alszik egy kicsit és mire felébred újra jól lesz. Megígértem hogy hamarosan otthon lesz, hogy kap tejszínhabot és később mindenféle finomságot, amit újra jó étvággyal ehet. Ő meg egyre halkabban sírdogált, majd elhallgatott, és csak akkor kezdte újra, amikor megérkeztünk az orvoshoz, aki a tünetek alapján szintén teljesen egyértelműnek látta, hogy fogkő-eltávolításra lesz szükség.

Ám, mikor kinyitotta a cica száját elénk tárult a borzalom …..

Nem tehetett semmit. Mi sem tehettünk volna semmit.

Ígéreteimnek, csak egyetlen pontját tudtam teljesíteni: hazahoztuk. Mikor kivettem a kosárból, szegény kis teste ugyanolyan puhán simult a karjaimba, mint életében, és borostyánszínű szemei szelíden tekintettek  - immár a végtelenbe.

(Valamelyik nap egy kanál tejszínhabot tettem a kávém tetejére. De keserűbb volt, mint maga a cukor nélküli kávé. )

 

 

___________________________________________________________________________________________

 

 

 

 

 

Zénócska egy belvárosi bérház félemeleti folyosójának sarkában látta meg a napvilágot kóbor cicaszülők – ha nem is a legkisebb, de bizonyára - a leggyengébb fiaként. Szülei példás családi életet éltek, apja, a környék domináns kandúrja fajtájára jellemző poligám természete mellett is szorgalmasan látogatta a családot, anyja, mint minden cicamama önfeláldozó gondoskodással nevelte őt és négy testvérét.

A cicákat egy tavaszi napon fedeztük fel, amikor a kicsik első, bátortalan lépéseikkel próbálkozva előbújtak a gyerekszobaként szolgáló papírdobozok rejtekéből. Távcsővel figyeltük őket, éjszakánként pedig tejet, élelmet vittünk a  mamának.

Persze nagyon hamar bekövetkezett a baj: az egyre hevesebbé váló hancúrozás közben az egyik kiscica lepottyant a függőfolyosóról. Magát a balesetet nem láttuk, csak a parányi, férfiökölnél alig nagyobb, szurtos, reszkető kis jószágot vettük észre, ahogy fejét lehorgasztva rémülten kucorgott az udvar sarkában. Hogy miért nem nyávogott és a mama miért nem próbálta menteni, örökre rejtély marad, a mi életünk azonban gyökeresen megváltozott: macskatulajdonosok lettünk. Valójában ezt a kifejezést nem szeretem, mert egy olyan eleven, érzékeny, öntudatos teremtmény, mint a macska, nem lehet tulajdon, sokkal inkább családtag, barát: talán olyan, mint egy soha fel nem növő, önfejű, szeszélyes, de alapjaiban véve bűbájos, kedves gyerek.

Rövid madárkarrierje során szerencsére semmilyen komolyabb sérülést nem szenvedett a cica: egy gyors orvosi vizsgálat, egy fürdő, egy kis szemkenőcs segítségével, és néhány tálka tej valamint bébiétel elfogyasztása után, immár teljes egészségnek örvendve kezdte meg házimacskai pályafutását.

Ami a küllemét illeti, nagyon helyes kis fickó volt: a háta fekete, az oldala csíkos, a hasa és a négy tappancsa pedig fehér. Igaz, egy kis formai hiba azért akadt rajta: az egyik „zoknija lecsúszott” és a „frizuráján” sem volt tökéletesen középen a „választék”. A feje három egyenlő szárú háromszögből állt: a két nagyobbik volt a füle (amibe később „belenőtt”) és a kisebbik a pofácskája. Négy kis fehér zoknija miatt a családi kupaktanácstól a Zoknis Zénó nevet kapta.

A több cicát továbbra is figyeltük, próbáltam különféle állatvédő egyesületektől segítséget kérni számukra, de nem volt szerencsém, így szép lassan eltünedeztek: előbb a kicsik, majd az ismét vemhes mama, végül a papa sem jött többé.

Zénócska, a „szerencse fia” egyre  jobban beilleszkedett az életünkbe, a gyerekek kedvence lett, rengeteget játszottak vele, tőlem a legfinomabb falatokat és simogatásokat kapta, esténként pedig, amikor a férjem leült a konyhaasztalhoz „szöszmötölni”, a lábfejére telepedve szundikált egy kicsit.

Reggelenként járőrözött a lakásban, és figyelte, nem dugja-e ki valaki a lábát a takaró alól. Amikor ilyesmit tapasztalt, rögtön lecsapott, és az áldozat alapos harapdálásra ébredhetett. Később kizártuk a hálószobákból, de így is sikerült némi „rágcsálnivalót” találnia. Általában én keltem fel elsőnek, ilyenkor már az ajtóban várt, a lábamra csimpaszkodott, így kénytelen voltam ezzel az eleven lábszárvédővel kivonulni a konyhába, ahol is az ínycsiklandó reggeli illatának hívogatására végül hajlandó volt elengedni.

Közben eltelt egy fél év, és a lakásban megjelenő, nem éppen kellemes illatok figyelmeztettek minket, hogy Zénócska bizony „férfiúvá” cseperedett. Ekkor meg kellett tenni azt a kellemetlen, de mindenképpen szükséges lépést, amely biztosíthatta, hogy továbbra is kellemesen élhessünk egy fedél alatt. Még mielőtt az érzelmesebb férfiolvasók felhördülnének, sietek leszögezni, hogy semmi okunk kételkedni az etológusok azon megállapításában, mely szerint „macska-macho” nem létezik, a szex náluk nem élvezet, hanem kényszer,amely  űzi, hajtja őket. Ilyenkor étlen-szomjan kóborolnak, biztonságukat, testi épségüket kockára téve. Nem egy „ifjú titán” végzi életét autók kerekei alatt, póráz nélkül sétáltatott kutyák állkapcsai között,  embertelen „emberek” kegyetlen szórakozásának áldozataként vagy erősebb fajtársaikkal vívott csatákban szerzett sérülések okozta fertőzések miatt.

Zénó a műtét után nagyon hamar felépült, töretlen kedvvel és lendülettel vetette magát új játékába, amely rendszerint a család valamelyik tagjának lesből való letámadása volt. Ekkor határoztuk el, hogy szerzünk neki játszótársat, aki egy Teki nevű, három hónapos kis nőstény személyében hamarosan meg is érkezett. Sajnos a tervünk nem igazán vált be, mert a fiatalúr – miután egyszer-kétszer jól elagyabugyálta – általában ügyet sem vetett új barátnőjére.

Ekkoriban támadt az a gyanúm, hogy Zénó tulajdonképpen nem macskának, hanem embernek tartja magát. Mérhetetlen megvetéssel viseltetett fajtársai iránt, és szenvedélyesen ragaszkodott a mi társaságunkhoz. Többé nem ette meg az ételt a földre tett macskatányérból, és – ha csak tehette – beszökött valamelyik ágyba. Általában rendkívüli módon vonzódott a frissen mosott, vasalt textíliákhoz, egy pillanatra sem lehetett a szekrény ajtaját nyitva hagyni, mert rögtön befészkelte magát, de szívesen elüldögélt a terített asztalon is.

Mivel én mindig szigorúan elzavartam az ágyból, rendszerint a férjemnél próbálkozott, aki megengedte neki, hogy ott aludjon. A gyorsabban múló macskaévek alatt az ugri-bugri kiscicából komótos középkorú úr lett és a „hasonló a hasonlónak örül” elv alapján egyre szorosabb barátság fűzte a ház urához, aki alaposan elkényeztette.  Délutánonként együtt pihentek, este pedig, amikor a férjem nem volt otthon, vagy mással volt elfoglalva, Zénó a hifitorony tetején üldögélve órákig is elnézte az utcai forgalmat. Közben megbékélt a másik cicával is, de igazi barátság nem alakult ki közöttük, továbbra is csak a mi társaságunkban érezte jól magát. Az idegenekkel szemben persze bizalmatlan volt mindig, de ha a család valamelyik tagjának közelében lehetett,az láthatóan nagy boldogság volt számára. Persze megvolt a rangsor is: természetesen a „Papa” volt az első, utána én következtem, majd a fiunk, és végül – ha más nem akadt – beérte a lányunk társaságával is, pedig ő meglehetősen tartózkodóan viszonyult hozzá.

Ez mind a mai napig így van: ha valaki leül vagy lefekszik, rögtön megjelenik, befészkeli magát az ember ölébe vagy térdhajlatába, gondosan ügyelve arra, hogy minél nagyobb testfelüleleten érintkezzen velünk. Elzavarni, odébb tenni nem lehet, mert mérgesen nyávog, harap, és ő, akinek macskakorában soha nem lehetett a hangját hallani, szemrehányó nyávogással felel a szidásra is.

Időközben elköltöztünk egy kertes házba, amely éppen egy forgalmas macskaútvonalon fekszik, ezért számtalan kíváncsi látogató, vagy elhagyott kölyök, vemhes nőstény érkezik. Utóbbiakat nem tudom jó szívvel elengedni, így hát megszaporodott az átmeneti, illetve az állandó vendégek száma, és Zénó bácsi lassan kénytelen hozzászokni más macskák jelenlétéhez. Néha azért kioszt egy-egy pofont, ha valamelyik szertelen ifjonc túl bizalmas, és bizony nincs tekintettel a „hölgyekre” sem. Ha pedig kandúr érkezik, előbb megvárja, hogy mit szólunk hozzá, és negatív fogadtatás esetén gorombán elkergeti a hívatlan vendéget. Amikor visszatér, méltatlankodva néz ránk, mintha azt mondaná: „Ejnye, de elszemtelenedtek ezek a macskák.”

 

___________________________________________________________________________________________

 

 

A következő írás szereplői akár emberek is lehetnének: valódi történet barátságról, szerelemről, hűségről és beteljesülésről.

Minden macskát másért és másképp szeretünk: van, amelyik csupa meleg puhaság, dörgölőző, doromboló szeretet, és van, amelyik valóságos kis tűpárna, félénk vagy szemérmesen tartózkodó, hízelgésében szinte esetlen.

Mustika az utóbbiak közé tartozott. „Kinti” cicaként látta meg a napvilágot, két cirmos testvér között egy kis fekete-fehér gombóc, bundácskája akár a jin és jang, az arca, mint egy különösen morcos kínai mandarin. Nevét a mustárról kapta, mert az színre és állagra éppen olyan volt, mint a megemésztett anyatej, amitől mindig maszatos volt a hátsó fele.

Az első hetekben vidáman gyömöszölték a mamát és egymást, könyököltek, tülekedtek, és a macskáknál szokásos kis kupacban összebújva aludtak. Később megfigyeltem, hogy, amikor kibomlik ez a cicagombolyag, és eljön a nagy birkózások ideje, a kölykök párokba rendeződnek, és a továbbiakban többnyire mindig ugyanazzal a testvérrel játszanak, alszanak, esznek. A két kis cirmos – név szerint Hipó és Jumi is ilyen testvéri szövetséget kötöttek, elválaszthatatlanok lettek, a magára maradt Mustika pedig kénytelen volt beérni a mama farkával. Mindezért a mellőzöttségért gyakori és bőséges étkezésekkel kárpótolta magát. Egyébként sem volt valami izgága kiscica, evés után elnyúlt valamelyik kerti széken és békésen figyelte testvérei hancúrozását.

Első ránézésre takaros cicalánnyá serdült, de valahogy hiányzott belőle a macskák természetes bája, „arckifejezése” kissé bamba volt, ezt az érzést még fokozta enyhe bandzsítása is. A szőre merev, vastag szálú, a teste kemény, izmos, inkább feszült, mint simulékony, egyáltalán nem dédelgetésre ingerlő, és a természete is visszafogott, szinte szenvtelen: nyoma sem volt benne Hipó rajongó lelkesedésének, vagy Jumi pajkosságának.

Közben elmúlt a nyár. A napsugár mind több helyen kukucskált át a fák gyérülő lombja között, a bogarak egyre lassabban rótták végtelen köreiket a fénypászmákban, a hajnali madárkoncert már rég abbamaradt, csak a cinkék kiáltották világgá őszi bánatukat: „cipő, cipő”. A cirmosok önfeledten kergették a szállingózó levelek között bágyadtan repkedő legyeket, és valóságos versenyfutást rendeztek a lehulló vadgesztenyékért. Esténként kalandra indultak az éjszakai kertben: az avarban csörtető sündisznó, a farakásban viháncoló egerek, a hajnali harmattól nedves földből előmerészkedő giliszták kifogyhatatlan szórakozást ígértek, valóságos macskabált, ahol tücskök húzták a talp-, illetve  mancsalávalót.

Sajnos minden – így az önfeledt boldogság is – mulandó, és egy reggel szörnyű tragédiára ébredtünk: Jumika vérbe fagyva, élettelenül hevert a kerítés tövében. Újra szíven ütött a megváltoztathatatlan: látszólag minden ugyanolyan volt, mint előző nap, rajtunk kívül csak egy-két szánakozó járókelő vette észre, hogy mi történt, de én alig tudtam elhinni, hogy a kis cirmos lókötő, örökre befejezte rövid földi pályafutását. Egyvalaki azonban még nálam is szomorúbbnak tűnt. A kis Hipó elveszetten téblábolt a kertben, bátortalanul hívogatta bátyját. Amikor lepottyant egy-egy gesztenye, a szokott lendülettel vetette utána magát, de amikor észrevette, hogy nincs versenytársa, tanácstalanul leült, értetlenül nézett körül és bánatosan nyávogott. Néhány nap után felfogta, hogy hiába keresi testvérét és úgy döntött, hogy ezentúl én leszek a játszótársa. Többé nem is tágított, már nem érdekelték az éjszakai kalandok, sem az anyja, sem a nővére - és hát ki tudott volna ellenállni az ajtót kapirgáló, sírdogáló, testvérét „gyászoló” kis jószágnak: véglegesen „benti” cica lett.

A cicamama ekkor már újra saját útjait járta. A magára maradt Musti szinte egész nap bódultan feküdt a bágyadt, de még elég meleget adó őszi naptól langyos kerti székeken. Ebbe a végtelen sziesztába csak az étkezések vittek némi mozgalmasságot.

Már jócskán benne jártunk az őszben, amikor egy este cérnavékony, idegen nyávogás hallatszott a kertből. A hang tulajdonosa, egy csodaszép, gyömbér-fehér süldő macska félénken toporgott a sötétben. Éhesnek látszott, de a „bennfentes” macskák nem engedték közelebb a tálhoz. Közeledésemre ijedten elmenekült, de néhány perc múlva újra megjelent. Így huzakodtunk egy darabig, azután sorsára hagytam, gondolván, hogy majd csak hazatalál. Reggel még mindig ott volt, és alaposabban szemügyre tudtuk venni. Nagyon jóképű kiskandúr volt: jól táplált, sima fényes bundájú, kedves arcú. Az egész cica úgy nézett ki, mint egy frissen kisült, gömbölyű kis cipó, ezért gondolatban már el is neveztem Zsömlének. Vártuk, majd csak keresi valaki, de teltek múltak a napok, és senki nem jött érte. Világossá vált, hogy nem véletlenül került a kertünkbe, hanem volt gazdája így akart megszabadulni feleslegessé vált kedvencétől. Sajnos sokat nem tehettem érte, mert még mindig nagyon félénk volt, közelebb nem merészkedett, elmenni sem akart, talán azért, mert néhány morzsát fel tudott a többi macska után szedegetni, talán reménykedett, hogy mégis visszajönnek érte.

Egy nap azután megtört a jég. Reggel Mustika és a kis jövevény összebújva, teljes egyetértésben üldögéltek a küszöbön. A kis szúrós, bamba cicánk, aki eddig semmiféle érzelemnyilvánítást nem tanúsított, (legfeljebb csak az evés iránt) „örökbe fogadta” a vele körülbelül egykorú társát. Ettől kezdve midig együtt voltak, közös tálból ettek, esténként együtt vonultak el a padlásra, reggelenként pedig már ott ültek az ajtó előtt, egymás melengetve. Mert közben tél lett, a hó is leesett, és a kis Zsömle is megszelídült már annyira, hogy óvatosan meg tudtam simogatni. Magam is meglepődtem, milyen selymes volt a szőre, igazán érthető, hogy ennek a bársonypuhaságnak Musti sem tudott ellenállni. Megható volt látni, ahogy reggelenként türelmesen várnak az ajtó előtt, fejüket egymás nyakán pihentetve. Néha pozíciót cseréltek, és az odatévedt hópelyheket gyengéden lenyalogatták egymásról. Ilyen odaadó szeretetet eddig csak anya és kölyke között tapasztaltam, még a testvérek is közömbössé, vagy éppenséggel ellenségessé válnak egymás számára, mire felcseperednek.

 

Kapcsolatuk csak akkor rendült meg egy kicsit, amikor megjelentek az első udvarlók. Szerintem Musti, maga lepődött meg a legjobban hirtelen jött népszerűségén, eleinte rémülten menekült a négylábú szatírok elől, de hát a természet ellen nincs mit tenni. Szegény Zsömle csak bánatosan nézhette, hogyan happolják el barátnőjét, bár szép nagy kandúrrá serdült, nemigen „rúghatott labdába” a dörzsölt, öreg szívtiprók mellett.

A szerelmi láz elmúltával helyreállt a barátság, és egészen a kiscicák megszületéséig tartott. Ekkor Musti másodszor is meglepett bennünket. Olyan példamutatóan gondos és jó anya volt, ami még macskák között is ritkaság. Megdöbbentően csúnya, fehér-fekete foltos kis porontyokat szült, szám szerint kettőt, de szemmel láthatóan rettenetesen büszke volt rájuk. Egy nagy szállítókosárban rendeztük be a bölcsődét, és szinte ki sem mozdult onnan. Akkoriban rengeteg dolgom akadt, mert az első anyacica is újra bekvártélyozta magát nálunk négy apró kicsinyével, akik közül az egyik szemmel láthatóan gyenge, beteges volt, testvéreitől messze elmaradva a fejlődésben. Őrá külön ügyelni kellett, hogy megfelelő mennyiségű meleghez és táplálékhoz jusson, vagy, hogy agyon ne nyomják a nagy tülekedésben. Musti gyerekeit csak néhány hét múlva tudtam újra szemügyre venni, amikor néhány percre magukra hagyta őket. Nagy meglepetésemre a várt kis csúfságok helyett, két gyönyörű, hófehér-fényesfekete kiscica nézett rám, hatalmas, sötét szemekkel. Olyan dundik voltak, mint két sumo-birkózó, és rá is szolgáltak erre a hasonlatra, mert ugyanolyan elszántan vetették magukat játékos küzdelmeikbe, mint az említett sportolók.

 

 

A másik alom tagjai közben már megszállták az egész lakást, sőt még a kertbe is kimerészkedtek.  Egyszer csak a beteges kiscica eltűnt. Hosszas keresés után végül a Birkózóknál akadtunk rá, békésen szopott apró unokabátyjai között. Mustika őt is örökbe fogadta és gondozta egészen rövidke kis élete végéig.

Nyár végére sikerült minden apróságnak gazdit találni és a kimerült pótmama végre visszatérhetett régi életmódjához és barátjához, akit persze egy pillanatra sem felejtett el, mert Zsömle volt az egyetlen macska, akit megtűrt a kölykök közelében. Egyszer éktelen nyávogásra figyeltünk fel. Ijedten rohantunk a fürdőszobába, ahol az „óvodát” berendeztük. A sarokban az akkori domináns, szép hófehér kandúr (valószínűleg a kicsik apja) lapult riadtan, több sebből vérezve, Musti pedig ütötte-verte, és közben hátborzongató hangon, szinte üvöltött.  Csak úgy tudtuk szegény „családfőt” megszabadítani, hogy egy takarót dobtunk rá, és abban menekítettük ki a vérszomjas amazon karmai közül.

A következő évben nagyon korán érkezett a tavasz és vele az udvarlók is, de Zsömlécske sajnos még mindig nem volt elég erős, hogy megküzdjön szerelméért. Egyébként is hiányzott belőle szinte minden agresszívitás, bár hatalmasra nőtt, ugyanaz az „anyámasszony katonája” maradt, aki még akkor is sírva fakadt, ha fűevés után egy kicsit háborgott a gyomra. Már meg lehetett simogatni, de szívesebben vette a „távdögönyözést”. Ez úgy történt, hogy egy kicsit mélyebb hangon, kedvesen beszéltünk hozzá, becézgettük, ő pedig behunyta a szemét, elvágódott a földön, ide-oda hempergett és a lábaival kalimpált.

Sajnos ez a magatartás nemigen volt alkalmas a szereleméhes, kéjvágyó vetélytársak megfélemlítésére és Zsömike ismét csak lemaradt barátnője kegyeiről. A történelem szinte önmagát ismételte: a megfelelő idő múltán újabb két furcsa kiscicával gyarapodtunk. És akkor általam még soha nem tapasztalt dolog történt: mikor a kölykök úgy öt-hat hetesek lehettek Musti gondolt egyet, és újra tüzelni kezdett. Talán a környékbeli kandúrok nem kaptak idejében észbe, talán Zsömle végre erőt vett magán, de a lényeg, hogy megtörtént végül a nagy esemény: a két régi barát szerelme beteljesedett. Érdekes, hogy Musti közben anyai kötelességét sem hanyagolta el, a két kicsit szinte az újabb szülésig szoptatta.

Az új alom egyszerűen pazar volt. A sok kis furcsa cica után most valódi szépségeknek adott életet: egy hófehér, egy koromfekete, egy teknőctarka és egy harlekin (fehér-fekete-gyömbérvörös) kölyök született. Valamennyien egészségesek és elragadóak. A fehér: hosszúszőrű valóságos kis hógolyó, a fekete: gombszemű kis manó, a teknőc, mint egy apró majmocska, a trikolor pedig valódi kis bohóc. A szülők természetesen nagyon büszkék voltak. Mikor a kicsik már kijártak a kertbe, szinte valószerűtlenül idillinek tűnt a látvány, ahogy a behemót kandúr játszik a négy aprósággal, a mama pedig békésen figyeli őket.

 

 

Bár nagy volt a boldogság, a két egymást követő szülés és a négy éhes kiscica fizikailag nagyon megviselte a Mustit. Két szoptatás között elnyúlva, szinte kómában feküdt, sokszor úgy látszott, mintha már nem is élne. Mindenképpen meg kellett szabadítani őt (és magunkat is) a további szülések (illetve a kiscicák elhelyezésének) gondjaitól. A fehér és a fekete kiscica ekkor már új gazdájuknál voltak, de a másik kettőt még mindig szoptatta. Rettenetesen méltatlankodott, amikor elvittük az orvoshoz, és még akkor is nagyon neheztelhetett, amikor hazahoztuk, mert amint kinyitottuk a szállítódobozt, egyszerűen kiugrott az ablakon és eltűnt az esőben. Nagyon aggódtunk érte, hiszen frissen operálva, talán még kissé bódultan ki tudja, milyen baj érhette volna. Éjszakára azért nyitva hagytam az ajtót. Hajnal felé halk, hívó nyávogás hallatszott, és Mustika megjelent. A két kölyök azonnal odarohant hozzá, megszoptatta, megmosdatta őket, azután újra eltűnt. Még három napba tellett, amíg végre megbocsátotta nekünk az  őt ért szörnyű méltatlanságot és végleg „hazaköltözött”. Szerencsére egészségében nem tett kárt, az hogy, a lábadozás napjait esetleg egy koszos pincében töltötte, szépen meggyógyult, és még egy hónapig szoptatta a kicsiket.

Fizikailag teljesen rendbejött, de személyiségében újabb nagy változás állott be. Ha eddig nyugodt és szenvtelen volt, most valóságos zombi lett. Már nem a kerti széken, hanem valamelyik ágyon alszik, és nem napi húsz órát, hanem majdnem huszonnégyet. Időnként rájön a szaladhatnék, ekkor csak egy elmosódott foltnak tűnik, ahogy nyargalászik a kertben, azután ha lefutotta a távját újra aléltan elnyúlik, és álmos, lapos tekintettel figyeli a világot.

Zsömle iránti érzelmei azonban változatlanok maradtak, bár már külön utakon járnak, valahányszor találkoznak „puszit” adnak, azaz kölcsönösen megszaglásszák egymás orrát. Nem tudom, hogy Musti a sok szülés viszontagságai után, és Zsömle a domináns kandúr rengeteg kötelezettsége mellett emlékszik-e még közös ifjúságukra, amikor a kiűzött, szépséges kandúrkirályfi és a csúnyácska, mellőzött cicalány egymásra találtak, de az antropomorfizmus hibájába való esés nélkül nézve is megható és csodálatos történetük örök rejtély és tanulság marad számomra, hiszen ilyen vonzalom és kötődés, nemhogy macskák de még emberek között is ritka és mesébe illő.